fejléc : Szaberka munkája és fotója




2012. április 30., hétfő

Bukovina - Istensegíts - a családom múltja

Először is köszönöm szépen Mankának a meghívót, és a lehetőséget, hogy részt vehetek a blog közös szerkesztésében. Szívesen teszek eleget a felkérésnek, hiszen ez egy kicsit valóban szívügyem.
Nagyon kedves meglepetés volt számomra ez a minta. Mindenképpen örömmel veszek részt ebben a közös hímzésben, és mivel írtam már, hogy az én családom erről a tájról származik, így még jobban megmelengeti a szívemet.

A saját blogomban elkészültek Manka javaslatára azok a bejegyzések, amik egy kicsit szólnak erről a kötődésről. Manka kérésére megpróbálom ide is áthozni őket:

Istensegíts (románul Țibeni) település Romániában, Bukovinában, Suceava megyében. ... Istensegíts falut 1776-ban csíki székelyek alapították, akik a madéfalvi veszedelem miatt menekültek Moldovávába, vagy ahogy ők mondanák elbujdostak "móduába".

Böjte Péter elbeszélésében így emlékezik meg a madéfalvi veszedelemről:

“Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe. Egy reggel a Bukov katanái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es!”

Ennek a napnak az emlékét őrzi ez az emlékmű, és az én szívemben egy könyv, aminek elolvasására bíztatok: A mádéfalvi veszedelem - Nyírő József
"A katonák feszült figyelemmel várnak. Semmi parancs! Az alezredes mozdulatlanul ül a lován, és rezzenés nélkül nézi a hóba süppedt falut. Szándékosan húzza az időt, míg a katonák felocsúdnak, halántékuk lüktetése megszűnik, és a csattogó hidegben elhal szívükben az irgalom. Ehhez idő kell. Fehérek lesznek a jégtől, zúzmarától, a fokozódó hideg sanyargatja őket, de bensőleg még nem készültek el. Hajnali négy óra lehetett, mikor felmordult a vadállat bennük, és egyikük rekedten elbődült: - Mi az Istent várunk! -

Nos, éppen Őt nem, az biztos. Mert Isten azon az 1764. január 7-i hajnalon elfordította tekintetét a Madéfalván gyanútlanul alvó székelyekről, és engedte, hogy az ördögi terv kiagyalói a pokol kénköves iszonyatát zúdítsák a falu lakóira. "


Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, az osztrák-porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786).

A II. világháború alatt áttelepítési hullám indult meg, melynek a románok, szerbek, németek, svábok mellett szenvedő alanyai voltak a moldvai magyarok is.




A Bukovinai öt magyar faluban élő mintegy 15 ezer székely is arra kényszerült, hogy elhagyja azt a lakóhelyét, amelyre őseit jó másfél évszázaddal azelőtt telepítették. Szegedtől délre található Bácskába kerültek. A magyar kormány nem vette figyelembe azt a kérésüket, hogy egy helyre telepítsék őket, sőt, az öt falu lakosai 28 helyre költöztették. Onnan pedig később a háború délvidéki eseményei következtében Magyarországra.

Ahogy én hallottam mindenről....

Az előbbi gondolatok a történelmi hűség okán születettek mintegy háttérként. De ennél talán érdekesebb lehet, sőt biztosan az, azok a történetek, amiket a nagyszüleimtől szüleimtől hallottam. Magáról a hosszú útról és azután az új élet, új kezdet nehézségeiről. Arról amit otthagytak, és akiket útközben elveszítettek.

Így hallottam anyám két lánytestvéréről, akik nem élték túl a kitelepítés éveit. Úgy kellett eljönniük egy kis bácskai faluból, hogy a kanyaróban meghalt egyik kislányt el sem temethették. Vagy mesélték a nagybátyámról, aki szerencsésen ma is közöttünk van, hogy 6 éves gyerekként ő ment a család egy szem tehénkéjével a férfiak között. Lemeradva, sokszor hetekig nem látták, hiszen lassabban haladtak az állatok miatt. Neki kellett vigyáznia rá, mert a nagypapa a szekeret hajtotta, és nem volt más.

Vagy azokról a sváb családokról akiknek a helyébe őket telepítették. Nekik is sokszor erőszakkal kellet elhagyni az otthonaikat (egy-egy helyen ott volt a tűzhelyen még az ebéd is). Sőt volt, hogy a székely családot beköltöztették a sváb család nyakára. Egyik az egyik szobában másik a másikban. Mesélték, hogy ahová az anyai nagyszüleim költöztek volt egy fiatalasszony akit elvittek ráadásul az oroszok egy kis robotra is. A kicsi gyermeke éppen csak felérte az asztalt......

Nem voltam még Erdélyben, bár nagyon szeretnék egyszer. Két fiam már igen, őket iskolai kirándulással elvitték, velük voltak a szüleim, Anyuék tavaly már harmadszor jártak ott. Sikerült a csíksomlyói búcsúra elmenniük, és onnan a vendéglátójuk segítségével Brassóba is, ahol az apai nagyapám volt inas.

És végre Bukovinába is, a Szucsáva folyó partján lévő kis faluba. Pici szegény település, a keskeny kis földekben éppen úgy volt a vetemény, ahogyan a nagymama mesélte káposzta és hagyma hosszú sorokban. A régi házakból már semmi sincs, nem lehet tudni, hol laktak régen, csak sejteni, hogy valahol a falu szélén, ahol azt a régi körtefát és mellette a bodzást találták...talán...

2 megjegyzés:

Manka írta...

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad a személyes történetedet
velünk.

Mammka írta...

Nagyon köszönöm én is a bejegyzést!!!!!!♥